Shodo Harada Roshi – Frissen hullott hó az új ezüsttálban

Egy új század fordulópontján vagyunk, és a világ gyorsan változik. Ilyenkor nagyon fontos, hogy visszatekintsünk és észrevehetjük azokat a dolgokat, amelyeket jobb lenne, ha nem folytatnánk, a jövőbe nézve pedig felismerjük azokat, amelyeket szükséges lenne folytatnunk. A föld népessége sok milliárdnyira nő, és a közeljövőben majdnem kétmilliárdnyi ember fog éhezni, nem lesz elég étel a túléléshez. Ráadásul az éhező milliárdnyi ember mellett, a közelünkben is vannak olyanok, akik nyomorban szenvednek és komoly kihívások előtt állnak. Nem hagyhatjuk magukra őket, nem tehetjük meg, hogy nem figyelünk rájuk és nem gondoskodunk róluk, nem mehetünk el egyszerűen valahová, hogy csak a saját belső igényeinkre legyünk tekintettel.
Mivel a világ népessége fokozatosan nő, leginkább azoknak a száma gyarapszik, akiknek nincs élelmük és embertelen körülmények között élnek. Tömérdek olyan megoldásra váró kérdés van, amivel most kell szembesülnünk és megküzdenünk: az élelemhiány, vízhiány, bolygónk szennyezettsége és minden más egyéb nehézség, ami ezekhez kapcsolódva a világon ökológiai gondokat idéz elő.
Mindezeken túl a hihetetlen ütemben növekvő népességgel a körülöttünk lévő emberek száma is csak tovább nő, azoké is, akik szenvednek, azoké is, akik nagy bajban vannak, akiknek fájdalomban és megpróbáltatásokban van részük. Sokan vannak olyanok, akik arra áldozzák az életüket, hogy ezeknek az embereknek segítsenek, hogy gondoskodjanak azokról, akik szenvednek, akik betegek, akiknek nehezen megy a sora. Léteznek önkéntesek, akik rész-, vagy teljes munkaidőben, különféle módokon segítenek a bajba jutottakon. Van jó néhány segítségnyújtó, aki a gondoskodásra szorulókra figyel, ők azok, akik hosszú, kemény munkát végeznek, betegről-betegre járnak, anélkül, hogy pihenésre vagy feltöltődésre idejük lenne. Nagyon nehéz másról gondoskodni. Ezt látjuk ezeknél az önkénteseknél: szorgalmasan dolgoznak, és nagy horderejű munkájuk eredménye a kiégés. Mindazok száma, akik ilyen munkát végeznek, sokkal kevesebb, mint amennyire szükség lenne, így semmi idejük sincs arra, hogy visszaépítsék saját energiájukat; miközben egymást követik azok az emberek, akikről gondoskodniuk kell.
Manapság oly sok ember él a földön, természetesen sok a haldokló is. Bár sok a szeretetotthonban dolgozó, bárki, aki már részt vett ilyen munkában tudja, hogy minden remény és kívánság ellenére az alkalmas emberek száma igen csekély, így nem képesek kielégíteni a szükségletet. Csak nagyon kevés támogatást vagy éppen semmit sem kapnak a segítségnyújtók. Mindannyiunknak meg kell kérdezni magunktól: mi az, ami szellemünknek és szívünknek a legfontosabb? Mi az, amire igazán szükségünk van? Ahelyett azonban, hogy ezeket a fontos kérdéseket feltennénk magunknak, inkább várunk, egészen addig, amíg eljön halálunk ideje. Néha feltesszük ezeket a fontos kérdéseket, de aztán folytatjuk tovább napi ügyeinket, és valójában soha nem fontoljuk meg őket. A fájdalomteli tudatot, e segítők kiégett tudatát ki fogja segíteni?
Sokféle úton tölthetjük újra kiégett lelkünk belső raktárát. Egyike a leggyakrabban használt és legjobban segítő módszernek a természetes környezetben való tartózkodás. Természetesen van más mód is: zenehallgatás, sportolás, még a veszélyes, kockázatos tevékenységgel való foglalatosság is. Jelen van mindaz, amivel segíteni tudunk magunkon, hogy visszaépítsük kiégett belső erőinket. Meg vagyok győződve arról, hogy ezeknek a kiégett segítőknek másfajta támogatásra is szükségük van, néhány szóra, olyanra, amire szívüknek és tudatuknak igazán szüksége van, néhány olyan segítségnyújtási módra, ami képessé teszi őket, hogy azt továbbadhassák másoknak.
Buddha létező személy, aki 2500 évvel ezelőtt született. Nem csak nosztalgiát érzünk valaki után, aki 2500 évvel ezelőtt született, a mély bölcsesség, amelyre a Buddha felébredt az, amit még ma is tanulunk. Buddha a Dhammapada szövegét tanította tanítványainak. Első tanítása: “Mindaz, ami vagy, gondolataid eredménye. Létünk gondolatainkon alapul, gondolatainkból áll össze. Ha valaki ördögi gondolatokkal beszél vagy cselekszik, fájdalom követi őt, úgy ahogy az ökör lábát követi a kerék, ahogy az a szekeret húzza.”A Dhammapada második verse így hangzik: “Minden, ami vagyunk, annak a következménye, hogy mit gondolunk, a gondolatainkon alapul, a gondolatainkból tevődik össze. Ha egy ember tiszta gondolattal beszél vagy cselekszik, boldogság követi őt, ahogy az árnyék sem hagyja el soha.”A pontos igazságot mondják el ezek a szavak.
Ez a világ nem azonos azzal, amelyet néhány érzékfeletti lény megteremtett. Még csak nem is az a hely, ami természetes úton jött létre, a sorsnak, ill. a végzetnek köszönhetően. Azok vagyunk, amit gondolunk, azzá válunk, amit gondolunk. Ez a tanítás Buddha felhívása. Magunkat hozzuk világra. Saját boldogtalanságunkat előidézve és abban időzve nem tudunk felelősséget vállalni a társadalomért és mások megsegítéséért, mert ebben az állapotban mi magunk is segítségre szorulunk. Mindig vissza kell térni belülre, azért, hogy saját bölcsességünket és képességünket figyelhessük, hogy tisztán lássunk. Ebből a bölcsességből ered, hogy képesek vagyunk elengedni a szenvedést és másokon segíteni, hogy ők is elengedjék a szenvedést. Folyamatosan befelé figyelni, és a bölcsességnak erről a helyéről előre figyelni, ez az, amit tennünk kell.
Az egyik tanítvány a sok közül, akit Sonja Sariputranak hívtak, azt mondják olyan bölcs tanítvánnyá vált, hogyha még 1000 ember bölcsességét gyűjtenénk is össze, akkor sem lenne nekik annyi, mint amennyi Sonja Sariputranak volt. Egy nap, még mielőtt Sariputra Buddha tanítvánnyá vált volna, a városban sétált. Egy szegényes öltözékű embert látott, aki épp feléje tartott, de akinek a ruhája nagyon tiszta és gondozott volt, s akinek a járásából sugárzott az erő és energia. Sariputra lába a földbe gyökerezett. Az, aki ilyen fényes, teljes, gazdag lélekkel sétált feléje, szerzetes volt, Asvajit, Buddha tanítványa. Sariputra megállította és megkérdezte: “Kivel gyakorolsz te, hogy miközben ilyen hatalmas erővel rendelkezel képes vagy belül csendes maradni?”
Mikor Asvajit megkérdezték ki a mestere és mit tanít, azt felelte: “Shakyamuni Sessonnal gyakorolok, aki mostanában világosodott meg. Ő azt tanítja, hogy minden Dharmánkat – a nagy szabályokat és törvényeket – karmikus kapcsolatok hozzák létre. Minden ami elmúlik a karmikus törvényeknek megfelelően múlik el. Minden üres, és semmi sem állandó. Karmikus kapcsolatok szülnek mindent, és minden miattuk múlik el, nincs semmiféle gonosz sem jó, sőt még én sincs. Minden mozog és változik, forog, az ok és okozatok törvényének és a közöttük lévő karmikus kapcsolatoknak megfelelően.”
Ezeket a szavakat hallva vagy olvasva talán senki sem gondolta az elmúlt fél évben, hogy most éppen ezt a könyvet fogja olvasni. Az, hogy most ezeket a szavakat olvasod, következmény. Valamilyen eseménylánc pont ebben a pillanatban hozta el ezeket a szavakat hozzád. Így ezek az események jelentették az okot, -bármilyen alakban is jöttek – amelyek a karmikus kapcsolaton át a következményhez vezettek, ahhoz, hogy épp hallgatod vagy olvasod ezeket a szavakat. Nem hiszem, hogy egy évvel ezelőtt bárki is azt tervezte volna, hogy pont ebben az időben és ezen a helyen ezeket a szavakat fogja hallgatni vagy olvasni.
Lényünk legmélyén megtaláljuk azt a helyet, ahol a dolgok úgy vannak jól, ahogy megtörténnek. És ennek megfelelően történik az, hogy ebben a pillanatban hallgatod vagy olvasod ezeket a szavakat. Azonban, ha megkérdezzük miért van így, semmi sincs ami eldöntött, megbeszélt vagy megtervezett lett volna, ami az életed abba az irányba alakította volna, hogy pontosan ebben a pillanatban hallgasd vagy olvasd ezeket a szavakat. Ez az ok és a következmény törvénye. Egy következmény okká fordul át, ami további karmikus kapcsolattal újra következmény lesz, ami újra okká válik, egy újabb karmikus kapcsolattal. Ez a módja annak, hogy az egész nagy univerzumban, amely sokmillió évvel ezelőtt keletkezett, minden mozog. Ugyanaz az ok és következmény vezetett néhány millió évvel ezelőtt először a Tejút, majd a Föld bolygó kialakulásához. A Föld és minden emberi lény alkalomadtán ugyanúgy, ahogy keletkezett, megsemmisül és nem lesz többé.
Ez azt jelenti, hogy minden, ami elkezdődött, megsemmisül majd? Ez nem így van. A világegyetemen belül az ok a karmikus kapcsolattal újra következmény lesz és a karmikus kapcsolatok újra okká válnak. Minden változik, folyamatosan változik. Az anyag is alá van rendelve a változásnak, ilyen módon semmi sem valós. Több különböző korszakunk van. Sokféle dolog történik ugyanabban az időben ezen a bolygón, egyformán okként és következményként. Ez örökérvényű változási folyamat, aminek nincs kezdete és nincs vége. Buddha szemével így figyeljük a dolgokat .
Gyakran kérdezték Buddhától, hogy vannak ezek a dolgok. Ő mindig az ok és következmény törvényét tanítja. Minden elrendeltetett és szabályozott az egész világegyetemben. Ma talán a tudományokkal állunk a legközelebb Buddha tanításához. Ezen a folyamatos ok és következmény láncolaton belül nincs semmiféle abszolút énhez, vagy középponthoz hasonló dolog, ahogyan magunkat tekintjük. Ahogy a tudomány is tanítja, nincsen abszolút világegyetem, ami formával vagy alakzattal bírna, nem tulajdoníthatunk egyetlen formát vagy alakzatot sem az abszolút énnek, még akkor sem, ha magunra ilyen módon tekintünk. Még akkor sem, ha mindig úgy érezzük, igenis van én, aki zavart, aki csalódott lesz, aki az embereket állandóan boldogtalanná teszi. Hol találjuk azt a dolgot, amit abszolút énnek hívnak?
Gyakran hallani a Buddhizmusban a halál és a születés kerekéről. Valójában ezt már Buddha születése előtt is tanították Indiában. Mikor erről a kerékről beszélünk, az ok és következmény folyamatos körforgásáról beszélünk. A létkerék az ókori Indiában hat különböző szintet tartalmazott, amelyek ismétlődően követték egymást. Ez a hat világ vagy szint a pokol birodalma, az éhes szellemek, a dühös istenek, az állatok, az emberek és a mennyei lények birodalma volt.
Különösképpen a Tibeti Buddhizmusban lehet az újraszületésről hallani, az újraszületés körforgásáról és erről a hat birodalomról, amiről gyakran elmélkedünk, hogy is működnek azok, és mit is jelentenek. Én úgy gondolom, Buddha azt tanította, csak arról van szó, hogy minden egyes pillanatban az éber tudatból működünk-e vagy nem az éber tudatból működünk. A felébredett tudat nem olyasvalami, amire várni kell, hogy a következő életünkben megtapasztalhassuk, ez nem olyasvalami, ami attól függ, hogyan éljük a jelenlegi életünket. Vajon minden pillanatban éber tudatállapotból élünk-e vagy elhomályosítjuk azt, amiről Buddha beszél? Egyetlen szútra sem tanítja azt, hogy lesz egy következő életünk. Ez a hat birodalom nem olyasvalami, amit egy újraszületés alkalmával megtapasztalunk. Ezek megjelenhetnek a társadalom különböző részeiben, feltűnhetnek mostani életünk különböző nézőpontjaiként, jelentkezhetnek tudatunk különböző szintjein.
Az emberek gyakran gondolkodnak így: “Nem hiszem, amit ez az ember mond.” “Nem bízom abban, aki mellettem ül.” “Nem hiszek annak, aki a szomszédom.” “Nem bízom az utca emberében, nem hiszek abban, amit ők mondanak.” Nincs pokolibb annál, ha nem vagyunk képesek bízni embertársainkban vagy azokban az emberekben, akit jól ismerünk. És van úgy, hogy nem tudni miért, zavartak, csalódottak és dühösek leszünk, amikor ok nélkül mindenféle mély zavaros érzések törnek elő belőlünk, és megsértünk valakit, rossz érzést okozunk neki, anélkül, hogy figyelemmel kísérnénk azt, amit teszünk. Ezek a haragvó istenek érzései. Néha még akkor is, amikor mindenünk megvan, amire szükségünk van, mikor eleget kaptunk enni, akkor is többet akarunk, több kell nekünk, valójában nem vagyunk éhesek, valójában nincs semmire se szükségünk, mi mégis többet akarunk. Ez a kapzsiság az éhes szellemek birodalma. Néha olyat teszünk, ami csak zavarba hoz minket, ami miatt mélyen szégyelljük magunkat, amiről képtelenek vagyunk bárkinek is mesélni. Ez az állatok világa. Máskor ráébredünk és megbánjuk azt, amit tettünk, visszatekintünk viselkedésünkre és azon dolgozunk, hogy változtassunk magunkon, gondolkodásmódunkon. “Igazából bárcsak ne tettem volna.” “Bárcsak ne mondtam volna.” Ez az emberek világa. Néha teljesen elfeledkezünk magunkról, miközben a zene örömét, a sport élményét, vagy más csodás időtöltést élvezünk, amiben boldogok vagyunk és teljesen beleéljük abba magunkat. Ez a mennyei lények világa. Az a birodalom, ami a legközpontibb számunkra, az a világ emberi. Megtapasztaljuk azt a világot, mikor szégyelljük magunkat, mikor átérezzük azt, hogy javulni akarunk, amikor fejlődni és haladni akarunk.
Azt hihetjük, hogy a legjobb, ha a mennyei lények birodalmába születünk, de valójában a mennyi lények olyannyira elégedettek, és annyira jól érzik magukat, hogy nem törődnek a körülöttük lévő emberek fájdalmával és szenvedésével. Ugyanakkor szükségtelen számukra, hogy áttekintsék a helyzetüket és a saját magatartásuk foglalkoztassa őket. Ha például csak a mennyei lények országában lennénk, akkor azt hallva, hogy él néhány milliárdnyi ember a Földön, aki még ételhez sem jut vagy hogy sok milliárdnyi ember szenved, akkor sem okunk, sem szükségünk nem lenne arra, hogy figyelmünket mások reménytelen nélkülözésére fordítsuk.
Ha nem észleljük annak nagyszerű értékét, hogy embernek születtünk, akkor dolgozhatunk, fejlődhetünk és elmélyedhetünk tudatosságunkban, akkor sem használjuk ki teljes mértékben emberi lényként való születésünk értelmét.
Egyszer, amikor Buddha tanítványával, Anandával sétált, megállt, és egy kis homokot szórva az ujjára megkérdezte: “Ananda mit gondolsz, melyik a több homok, ami az ujjamon van vagy ami a földet borítja?” “Nos, nyilvánvalóan több homok van az egész Földön, mint a te ujjadon.” És Buddha ezt mondta: “Igaz, és így van ez azokkal a lényekkel is, akik érző lényként születtek meg. Ők ugyanannyian vannak, mint a földön a homokszemcsék. És mindazok, akik az emberi születésben részesültek, ugyanolyan kevesen vannak, mint a homokszemcsék az ujjamon.”
Amit az emberi születéssel kapcsolatban Buddha mondott, az nem csak egy csodálatos és ragyogó kijelentés; annak szükségességéről is beszélt, hogy az emberi lét valós értékét megértsük. Ez azzal a felelőséggel jár, hogy más élőlények értékét is megértsük, és ez ne csak valami csodálatos és ragyogó dolog létezését jelentse. Ne csak annak ismeretét, hogy léteznek, hanem tudjuk, hogy értékük van. Buddha azt tanítja, hogyan adhatunk életet annak a számtalan lehetőségnek, melynek segítségével ráébredhetünk saját mély bölcsességünkre, amikor emberként születünk meg. Buddha hat utat jelölt meg ennek megvalósítására.
Elsőként, ahogy mondta, egyszerűen jelen kell lenned és elfogadni mindent, ami létezik, a legkisebbtől az embereken át, a Földet is beleértve, az egész világegyetem nagyságáig. Széles látókörűnek kell lenned. Nem nézhetjük csak a legkisebbet, a szűk helyet, ahol mi magunk vagyunk, ahol a mi kis személyiségünk is van. Ki kell tágítani látásmódunkat, beleértve mindent, minden társadalmat, minden embert, mindazt, ami létezik. Ez a tudat adománya, ez az a tudat, amit elveszünk, amit felajánlanak nekünk, amiből mi felajánlunk a társadalomnak. Az emberek, akik ebben az tudatállapotban élnek, mindig adnak. Azzal, hogy képesek vagyunk adni, akár pénzt, anyagi dolgokat, vagy munkát, nem számít mit, segítjük a társadalmat. Az adás az, ami képessé tesz minket arra, hogy kiszakadjunk saját kötöttségeinkből. Ha ezt tesszük, képesek vagyunk látni minden élőlény egységét. Mikor azt érezzük, hogy meg kell védeni magunkat, feszültté válunk, gondolataink merevek lesznek, de mikor képesek vagyunk közeledni mindenki máshoz és megérteni mi a legjobb mindenkinek, eggyé válni velük és kielégíteni mindenki más szükségletét, ugyanúgy, mint a miénket, gondolataink meglágyulnak és tudatunk könnyedebbé válik, gazdagnak és függetlenek érezzük magunkat.
Buddha azt mondta, ha nincs pénzed, vagy más anyagi javad, még mindig képes vagy a tiszta szellemed adni. Hét dolgot említett, amit pénz, vagy bármilyen anyagi tulajdon hiányában adhatunk. Az első a kedves szem. Gyakran mondják, hogy a szem többet elmond, mint a száj. Ha nehézséget érzünk tudatunkban, a szemünk éles, merev tekintetűvé válik. Ha tiszta a tudatunk, akkor a szemünk könnyedén és fényesen néz az emberek szemébe és mások is könnyednek látják. Kedvesen nézni valakire nem kerül semmibe és csak alkotóképességeden és találékonyságodon múlik, hogyan teszed.
A második, ami pénz vagy vagyon nélkül adható, a kedves mosolygó arc. Egyáltalán nem szükséges pénz vagy egyéb birtok, hogy valakinek felajánlj egy kedves mosolyt. A harmadik dolog, a kedves szavak és beszéd. Ne úgy beszélj valakivel, hogy visszautasítod, vagy lenézed, hanem kedves, támogató és szeretetteljes szavakat ajánlj fel. Ilyen szavak megint csak a alkotóképességen és találékonyságodon múlnak, és ugyanúgy ingyen vannak. A negyedik, az együttérző gondolat. Mikor kedves és együttérző gondolatunk valóban érti a másik állapotát, akkor minden dolog ebből ered majd. De képesnek kell lennünk arra is, hogy elengedjük saját kis egyéni meggyőződésünket és értsük mások meggyőződését is. Ahogy az együttérző tudatot szavakban gondolatokban kifejezzük, és ahogy az emberekkel érintkezünk, ez az igazán fontos.
A további két dolog, amelyeknek különleges tartalma van, talán Buddhától eredeztethető: Kínáld fel az ülőhelyed, kínáld fel az otthonod. Ezek a dolgok a kedvességgel kapcsolatosak, különösen ezek az alkalmak kapcsolódnak ehhez, mert ha mindent, amit tudsz, ilyen módon teszel, azt jelenti, hogy minden társadalmi kapcsolatodat a kedvesség jellemzi. A hetedik dolog, hogy add a testedet, ami azt jelenti, hogy önkéntes munkában veszel részt, mikor támogatást nyújtasz a küzdelemben, és fizikai erőd is használod arra, hogy segíts másokon.
Természetesen ezek nem elkülönült dolgok. A szemed, az arcod, a szavaid, az elméd, a tested a kedvességnek mindezek a fajtái együtt, egészként működnek, és csak az együtthatásain keresztül fejezed ki a kedvességed. De mindezek közül az a legfontosabb, hogy egyáltalán ne legyen olyan érzésed, hogy milyen jót tettem, vagy hogy mennyi mindent tettem valaki másért, vagy nehogy önelégültséget érezz mindezért a felajánlott dologért.
Annak a személynek, aki ad, a legfontosabb, hogy hálás legyen, de ne arra gondoljon, hogy adott valamit, hanem arra, hogy lehetősége van a mozgásra, a tevékenykedésre, és a helyzetre, hogy felajánlása lehetővé váljon. Hálásnak kell lenni azért, ha tevékenykedhetsz, és bármit is ajánlhatsz, ami csak adható. Ha arra gondolunk, hogy minden ember életében van egy olyan időszak, amikor gondoskoskodásra van szüksége, amikor csak elvenni és elvenni tud, anélkül, hogy bármit viszonzásul tudna adni, akkor látjuk, milyen szerencsések vagyunk, amikor adni tudunk valamit. Az a legfontosabb, hogy képes vagy anélkül adni, hogy egy halvány gondolattal is utalnál rá, hogy hogyan adtál, vagy hogy egyáltalán adtál valamit.
Ilyenképpen azoknak, akik kapnak, az a legfontosabb, hogy bármilyen érzés nélkül fogadják azt, amit adtak. Ne legyen nyoma annak hogy hogyan, vagy hogy mit fogadtak el. Ha a legkisebb gondolattal is utalsz rá, hogy te adsz, az az ember, aki fogadja, nagy tehernek érzi ezt. Akkor adjunk, amikor szükséges; még akkor is, ha tevékenységünk, segítségünk kellős közepén vagyunk, akkor is engedjük el még a legkisebb gondolatát is annak, hogy ezt én teszem, én teszek valakiért. Az adakozás tiszta tudatában az elménk tiszta, friss, és üres. Buddha azt tanította, hogy teljesen engedjük el magunkat, adjunk anélkül az érzés nélkül, hogy valamit adunk. Ez az alapja, az igaz gyökere az adományozásnak. Az adakozás ilyen szelleme az első ösvény ahhoz, hogy emberként éljük meg a lehetőségeinket.
A második ösvény ahhoz, hogy megtartsuk tiszta elménket, hogy ne vegyünk el szükségtelenül életet, ne lopjunk, vagy a birtoklás vágyától hajtva ne tulajdonítsunk el tárgyakat, ne csapjunk be másokat, ne hazudjunk, ne fogyasszunk bódító szereket, és ne vezessük félre magunkat. Amikor a tudatunkat egyesítjük, már nem ragaszkodnunk az elmúlt dolgokhoz, és olyasmikről sem képzelődnünk, aminek a bekövetkezésétől félünk, hanem mindig tisztán és frissen, ebben a jelen pillanatban élünk.
Amellett azonban, hogy nem ragaszkodunk az elmúlt dolgokhoz, és nem képzelődünk az eljövendőkről, arra is szükség van, hogy felülvizsgáljuk magatartásunkat. Magatartásunk ellenőrzése, és annak megtervezése, hogy hogyan éljünk a jövőben – ezek az élet technikái. Ezeket az életben mindenkinek meg kell tennie, nemcsak kimondottan a tiszta tudat állapotához szükségesek. Tanulnunk kell a magatartásunkból, és ezért a múltunkat értelmeznünk kell. Az eljövendőt illetően terveket kell készítenünk, s ezért a jövőt is figyelembe kell vennünk. Ha nem figyeljük azt, hogyan viselkedünk, mit teszünk jól és rosszul, nem fogjuk tudni mit kellene folytatni, és mi az, amit egyáltalán nem kellene. Ezek megint csak technikák az élethez, – ezek nem a tiszta elme állapotát jelentik, amiben mindig a jelen pillanatát élhetjük meg.
A harmadik út, amit leggyakrabban türelemnek fordítanak, valójában nem türelem, nem a nehézségek elviselése, nem is alázatosság, mint ahogy azt más szóval fordítják, a jelentése igazából az, hogy mindent pontosan úgy fogadjunk, ahogy az valójában van, pontosan úgy, ahogy jön. Mikor azt mondják, hogy közeleg halálunk, mikor a halál fenyeget, sok érzelmen megyünk keresztül. Az első az, hogy nem akarunk benne hinni. A második, hogy dühösekké sőt erőszakosakká válunk, mert nem fogadjuk el, és végül megpróbálunk egyezséget kötni Istennel. Ha Istennel ez az alku jól végződik, akkor a tudatállapot, amit ilyenkor képesek leszünk létrehozni, éppen a teljes elfogadás tudatállapota lesz; az az állapot, hogy mindent éppen úgy fogadunk el, ahogy van, szembenézünk vele, belenyugszunk, és tisztán látjuk, hogy mi történik.
Valójában ez az elfogadó tudatállapot az alapvető és igazi természetünk. Mikor erre a világra születünk, a világba nem úgy lépünk be, hogy azt mondjuk: jobban szeretnék ebbe a házba születni, vagy jobban szeretnék így élni. Amikor megszületünk az összes babával egyenlőnek születünk. Elfogadunk mindent, ami jön, nem válogatunk vagy határozzuk el, hogyan akarunk élni, és hogy hogyan menjenek a dolgaink. Ilyenkor minden egyes embernél minden egyenlő és egyforma.

123