Shodo Harada Roshi – Te magad légy az aranyszél!

Tairo kinpu

Ezeket a szavakat olvashatjuk a Kék szikla (Nefrit Szirt) feljegyzés 27. bekezdésében. Ezek Unmon Bunne szavai, a mesteré, aki a Tang-dinasztia idején széles körben ismert volt. Az Unmon-vonal közismert volt az aranyszélről. Unmon ilyen szavakat használt: “kan”, vagyis kapu, “ro” vagyis megnyilvánított és “liij”, vagyis értelmetlenség. Rövid, de az igazságot tökéletesen kinyilvánító szavak ezek, velősen és mélyen kifejezve azt. Mérhetetlen mélységük van, misztikus igazságuk, ugyanakkor egészen különleges minoségű tudatállapotról tanúskodnak. Valószínűleg Unmon Bunne Zenji életének késői szakaszában történt, hogy egy szerzetes megkérdezte: “Mi van akkor, amikor a fa elszárad és a levelek lehullanak?” A szerzetes ezt kérdezte: “Amikor az összes kicsi és nagy vihar elmúlt, és az összes levél lehullott, az ágak csupaszok, mihez hasonlatos az?”

A kérdés nem csupán a természetről szól, hanem az emberi tudatállapotról is, amikor véget ért a vágyaktól és az élet kötődéseitol való szenvedésünk, amikor tudatlan, mohó és dühös elménk elcsöndesült, és nem gondolkodunk többé erről vagy arról, amikor az élet, a halál és a nirvána nem szempont többé. Amikor nem szükséges már magyarázat, és nincs többé különbség egy buta ember és egy Buddha között, amikor minden megkülönböztetést félresöpörtünk, a tudatállapot, – amelyet az ujjunkkal nem érinthetünk meg – miként van az? Ez a kérdés, amelyet a szerzetes feltett. Ezzel az egyetlen mondattal bizonytotta, hogy képes egy ilyen kérdésig eljutni. Mintegy azt mondta: “Nincs szükségem többé vágyakra és kötődésekre, arra, hogy Buddhává váljak, vagy, hogy az élet és halál kérdése foglalkoztasson.” Azt kérdezte, hogy egy ember, mint ő maga, aki mentes már vágyaktól, ábrándoktól és káprázatoktól – egy tudatállapotban, ahol mindez már kialudt – hogyan tudja elérni a megszabadulást?

Tehát azt kérdezte: “Mi van akkor, amikor a fa elszárad és a levelek lehullanak?” A szerzetes megtapasztalta azt a helyet, ahol az összes levél és virág lehullott, mint Buddha a Nirvánában, és azt szerette volna tudni, hogy hogyan juthat még mélyebbre. Természetesen nekünk is meg kell tapasztalnunk ezt a tudatállapotot, át kell haladnunk rajta, különben hiú reményekben fogunk továbbra is ringatózni, és minden fölmerülő apró dolog ide-ode dobál minket. Ha minden gondolat össze-vissza rángat minket, nem lehetséges emberi bizalom. Ha nem tudjuk a szerzetes tudatállapotát megtapasztalni, nem nevezhetjük azt a Buddha Dharmának, vagy nem mondhatjuk, hogy a Zent megvalósítottuk.

De egy veszélyes csapda rejlik itt. A szerzetes, aki ezzel a tudatállapottal megjelenik, magával cipeli azt, rámutat, és magabiztosan egyenest a tetejére ül. Ez az ő öröme, megelégedésére szolgál, de, ha ott marad elégedetten, hogyan fog dolgozni az emberekkel, akik a társadalomban szenvednek? Hogyan fog ennek a feladatának megfelelni? Előfordulhat, hogy benne marad ebben a hatalmas csapdában. Az ő higgadt és csendes tudatállaptota az a pont, amely a megszabadulás forrása azok számara, akik a társadalomban élnek, akik felégetik magukat, és mélységesen szenvednek, de, ha beleülünk ebbe a pontba, és benne maradunk, hogy tudnánk a szabadulást elvinni azokhoz az emberekhez?

“Mi van akkor, amikor a fa elszárad és a levelek lehullanak?”

Ez a tudatállapot a zazen végső pontja. Zazen közben ezt gondolunk, meg azt gondolunk; mindenféle problémáink vannak. De, ahogy folytatjuk zazenünket, elfelejtjük a testünket, kisimítjuk a légzésünket, és, lépésről lépésre, ahogy a gondolatok keletkeznek és elmúlnak, és mi folytatjuk ezt a kisimítást, végre testünk és légzésünk megnyugszik. Elménkben a hullámok és szelek lecsillapodnak. Ez a higgadtság amelyben nincs miről gondolkodni – minden hozzáadott gondolat nélkül – ez a zazen végső pontja.

Mégis, bár ez a zazen végső pontja, ha azt gondoljuk, hogy ezzel végére értünk, egy nagy-nagy csapdába kerülünk, szabadságunkat elveszítve. Csak saját jószerencsénkkel törődve beszűkültek és merevek leszünk. Zazenünk nem a mi személyes boldogságunkat szolgálja; nem szorítkozhatunk csupán ennyire, különben hátat fordítunk a társadalomnak, és csak a magunk személyes boldogságát keressük. Az idealizmus hibájába esünk. Hiába ismerjük meg a zazennek ezt a végső pontját, ez önmagában még nem elég.

Ahogyan Takuan Zenji tanította, az igaz tudatállapot az, amelyben elménk mozdulatlan, nem ragadva meg semminél sem. Míg mindent visszatükröz, ami felbukkan, nem időzik el sehol sem. Ennyiben foglalja össze Takuan Zenji a zazen lényegét. Az, hogy a zazenünk beérett, nem azt jelenti, hogy a semmi fogalmába kapaszkodunk. Ellenkezőleg: igazán teltek és feszesek leszünk, mint egy léggömb, amely a legkisebb érintésre szétrobbanhat. A teltség és feszesség ezen tudatállapotában, telire feszítetten, úgy reagálhatunk a társadalom összes kihívására és súlyos szenvedésére, hogy az nem rángat ide-oda minket. Bejárhatjuk a mennyeket, és bejárhatjuk a földet. Ebben a tudatállapotban, mindezen kihívásokkal találkozva, magunkba isszuk azokat. Ebben a tudatállapotban lenni az igazi zazen, a zen.

Unmon Daishi habozás nélkül felelt: “Te magad légy az arany szél!”. Testünk és lényünk minden részén – minden pórusunkon – áramoltassuk át ezt az arany szelet. Az arany szél az őszi szél, amely az egeket átjárja a gazdag, teljes szüret idején. Ahogy az összes termény – a rizs és a búza – megérik, és termést hoz, ezek a teli és bőséges, érett növények egy érett arany tengert képeznek a hatalmas kék ég alatt, ragyogóan telve élettel, kiterjedve addig, amíg csak a szem ellát. Az a szél, amely a kék ég alatt az arany tengeren fúj át, az őszi szél, a szüreti szél mindenütt fúj. Ez az érett, bőséges tudatállapot, amellyel Unmon válaszolt. A szerzetes egy kiszáradt tudatállapottal érkezett Unmon Daishihez, amelyben minden élő elpusztult, ahol semmi sem marad életben, és Unmon Daishi így válaszolt, mindezen felülemelkedve: “Te magad légy az arany szél!” Terjedj ki a mennyeken és az egész földön át!

Ezzel a tudattal Unmon Daishi pár szóban felülemelkedett minden emberi káprázaton, nehézségen és szenvedésen, még az élet és halál kérdésén is. Ahogy a pap Ryokan mondta:

Amikor balsorssal készülünk szembenézni,
A legjobb módja a balsors elkerülésének, hogy farkasszemet nézünk vele.
Amikor a halál ideje jött el,
A legjobb találkozni a halállal.

Rykon ezen tudatállapota mindazt magába issza, amivel csak találkozik, ahelyett, hogy hagyná, hogy azok eluralkodjanak rajta, aztán pedig megtalálja, hogyan vigye át az életbe, hogyan adjon életet annak, amit megtapasztalt.
Ez a tudatállapot nem fagyos és távolságtartó, hanem mindazt magába nyeli, amivel találkozik. Amikor a kihívások olyan megsemmisítőek, hogy a lélegzetünk is eláll, hogyan tudunk pont ebben a pillanatban életet adni legmélyebb bölcsességünknek? Ahelyett, hogy összetörnénk egy nehézségtől, hogyan tudjuk felhasználni, hogyan tudunk életet lehelni belé? Az aranyszél teljességében benne foglaltatik az emberiség minden bölcsessége, hogy ezeket a kérdéseket megválaszolhassuk.

Ryokan bölcsessége nem arról szól, hogy elszaladjunk vagy meneküljünk az élet valósága elol. Amikor zazenünk beérett, és beérett, és beérett, elfeledjük testünket és gondolkozásunkat, és belső lényegünkkel kiterjedünk az egeken és a földön át. Enélkül a teljes feszesség nélkül, ha komoly és kihívó élethelyzetbe kerülünk, nem tudjuk, hogyan oldjuk meg azt. Zazenünk nem arról szól, hogy egy olyan világtól függjünk, amelyben a “fa kiszárad és a levelek lehullanak”. A zazen végső lényege az, hogy azt a fejünk búbjától a lábunk legvégéig, minden sejtünkkel és pórusunkkal hiánytalanul és teljesen végezzük. Amikor tudatállapotunk ilyen telt és feszes, lényünk minden sarkába elér, és ezzel a testtel megismerjük a világmindenség teljességét. Frissen és újonnan, újra és újra megteremtünk egy új világot és minden dolognak életet adunk. Ez a tudatállapot a mi igazságunk. Ha bármilyen káprázat vagy zavar keveredik bele, vagy gondolatok valami másról, ez a lényeg felhígul és kifakul. Ha bármilyen önmagunkra vonatkozó gondolat felmerül, vagy annak tudata, hogy olyanok vagyunk, mint a fa, amely elszáradt és a levelei lehullottak, zazenünk nem terjed így ki.

Ahhoz, hogy zazenünk megérjen, és elménk kinyíljon, meg kell valósítanunk ezt az abszolút lehetőséget, a szabadságot és a minden ember iránti szeretetet, hogy ilymódon mesterei legyünk ennek. Meg kell valósítanunk ezt a tudatállapotot. Hol másutt van boldogság és jó szerencse az életben, ha nem itt? Unmon Daishi a zen világának mesteréhez méltó tudatállapotból válaszolja meg szerzetes kérdését. Az eddig elérhetetlen beteljesedett ezzel a válasszal.