Jeff Shore – Üres szemét, üres én

1953-ban születtem Philadelphia térségében, és szerencsém volt, hogy a rendkívül szabad és nyitott Hatvanas években nőttem fel. Stoppoltam a barátaimmal Woodstockba tizenöt évesen, dobolni tanultam – és rengeteg zűrbe keveredtem. Elfutva az elől, amit ki nem állhattunk: képmutatás, materializmus, konvenciók és középszerűség, sokan közülünk kétségbeesetten kerestek valamit, bár azt nem tudtuk, hogy mit. Néhányan meghaltak a keresésben. Könnyen jelöltük meg az okokat önmagunkon kívül; rálelni elégedetlenségünk magjaira belül már egy más dolog volt.

Sokan közülünk korán “átláttak” szüleink vallásos hagyományain is. És akkoriban rengeteg alternatív lehetőség állt rendelkezésre: jóga, Hinduizmus, Buddhizmus, Zen. Bár ezek alkalmanként a probléma részei voltak, ahogy összekeveredtek további veszélyesebb menekülési módokkal és könnyebb utakkal ahhoz, hogy “önmagunkat jól érezhessük”, mint a drogok és a szex – két másik árucikk mely széles körben volt elérhető a Hatvanas évek megengedő kultúrájában.

Számomra a kiváltó okok egyike a szüleim gyerekkoromban történt szakítása majd végleges válása volt. Emiatt annyira bizonytalan voltam, hogy erről egyáltalán nem tudtam bizalmasan beszélni mással. Egy korai emlékem idejére tehető, amikor hangosan megszólaltam. Hat éves korom körül fent feküdtem az ágyamban és próbáltam elaludni, amint hirtelen a gyomrom mélyéig hatolt a halálfélelem. Nem számított hogyan próbáltam kiutat találni, nem tudtam elmenekülni: élhetek talán száz évig, de végső soron biztosan meghalok. Végül nem bírtam tovább, így lerohantam a pizsamámban és a felnőttek kis csoportja közepén kiböktem, “félek, hogy meghalok!”. Miután a váratlan kitörésem okozta pillanatnyi sokk elenyészett, és visszatért az arcukra a mosoly és a nevetés, egy nő hozzám hajolt és valahogy így próbált vigasztalni “Ó, emiatt ne aggódj! Minden rendben lesz. Menj csak vissza az ágyadba.”

Nos, így tettem. De szabályosan rosszabbul éreztem magam, mert ugyanazt a félelmet láttam a felnőttek szemében is; úgy tűnt erre a kérdésre nekik sincs válaszuk. Amit ebből a találkozásból megtanultam, hogy ilyen dolgokkal kapcsolatban jobb ha befogom a számat és maszkot viselek, mint mindenki más. Szánalmas lecke.

Sajnos, a templomba járás sem segített. Egyik Vasárnap, hallgatva a tiszteletes tüzes és harcias prédikációját, észrevettem, hogy figyelem őt és gondolkozom: “A pokollal próbál elrémiszteni, és azt akarja, hogy a mennyországba akarjak kerülni. De mit tud ő valójában? Egyik helyen sem járt még soha. Nem tudom, van Isten vagy sem, de nem kérek abból, amit ez a pap árul. Inkább megyek a pokolba tiszta lelkiismerettel.”

Ha valaki, akkor azt mondta volna, hogy végső soron egész életemet vallásos gyakorlásnak szentelem, azt gondoltam volna, hogy teljesen őrült. Így mialatt csendes elkeseredettségem nőtt, a Keresztény hit nem tűnt járható útnak. Csak jóval később, mikor főiskolába kerültem és összehasonlító vallástudományt tanultam, kezdtem meglátni a Keresztény hit nagyságát. Különös módon a Buddhizmussal való kapcsolatomon keresztül kezdtem el először értékelni a Kereszténységet. Mivel azonban kételkedtem egy olyan Isten létezésében, akit a szószékből hirdetnek, a Kereszténység nem volt élő hit számomra.

Egy másik korai emlék mely kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, amint egy nyári napon néhány baráttal távozunk a helyi Fiú Klubból. Ahogy odakint lefelé haladtunk a lépcsőn, egy fiú jött föl egyedül. Nem tudom vajon égési sérülés miatt, vagy valami születési rendellenesség következtében, de fülei helyén mintha apró káposzta levelek lettek volna, orra és szája pedig csupán ráncos folt volt szánalmas arcán. Barátaim és én megfordultunk és a lépcső aljáról bámultuk, mígnem egyik barátom kitört: “Nézzétek azt a gyereket!” A fiú most reszketett a lépcső tetején, megfordult és kérlelte az anyját, aki egy autóban ült az utcán, “Nem akarok bemenni Anya, kérlek, ne kelljen!” Az Anyja fáradt de határozott hangon felelt, minden rendben lesz, menj csak be.

Megmagyarázhatatlan módon, abban a pillanatban az egész összesűrűsödött kicsi, remegő mellkasomban. Én voltam az a szegény fiú; az ő fájdalma az enyém volt. Míg azonosultam az anyjával is, aki sürgette őt, hogy mindenképp menjen be. Részem volt az iszonyban, amit a barátom érzett, mikor felkiáltott – és tudtam teljesen hibás volt így tennie. Összesen annyit tudtam tenni, hogy csak álltam ott, teljesen áthatva az ellentmondásos gondolatoktól és érzelmektől melyek egyenesen felém lövelltek. Csontig hatolt a fiú eszeveszett fájdalma és az összes elviselhetetlen érzelem, mely felvillant ott abban a pillanatban azon a nyári délutánon a Fiú Klub lépcsőjén.

A megrázkódtatás végül elhalványult, de meghagyta a ráébredést arra a meggyőződésre, hogy valahogy enyhítenem kell az ilyen elviselhetetlen fájdalmat és szenvedést. De vajon hogyan? Visszaszaladni a lépcsőn, és megnyugtatni a fiút? “Gyere, én bemegyek veled. Pingpongozhatunk odabent!” Akkor ezt nem tudtam, ahogy cselekedni sem. De egy dolog biztos volt: Válaszolnom kell a szenvedésre, vagy úgy tűnt, az darabokra szakít.

Anélkül, hogy a piszkos részletekbe belemennénk, lázadó kölyökként, hamarosan mindenféle balhéba keveredtem. Erről elég annyit mondanom, hogy néhány évvel később, összefutottam Larry barátommal, aki elmesélte milyen jól megy a sora egy közös barátunknak. Ez a fickó valóban őrült volt, de mikor Larrytől meghallottam, hogy most állása és lakása van, felkiáltottam, “Meg vagyok lepve, hogy még életben van!” Larry így válaszolt: “Ez vicces. Ő ugyanezt mondta rólad.” Szegény Anyám évekkel később így összegezte mindezt: “Akármikor kopogtatott a rendőrség az ajtón, akkor a kis Jeffről volt szó.”

Szerencsére ikertestvérem Jean segített némileg megtartani a talajt. Egy másik nagy segítő kegyelem volt fiatalkoromban az erdő, mely a Wissahickon-öbölt vette körül közel az otthonunkhoz; a csodálatos érzés, ahogy betakar a természet.

A középiskolában, diák-munka programban vettem részt, mivel szükségünk volt a pénzre és két idősebb bátyámmal és ikertestvéremmel ellentétben, a tanulás sem ment igazán jól. Ebéd után elmentem az iskolából a helyi Gimbel Áruházba dolgozni, ahol a szemét gyűjtésről kiderült, hogy valójában igazi áldás álruhában. Az apró Gimbel könyvüzletnek köszönhetően akadtam rá D. T. Suzuki Bevezetés a Zen Buddhizmusba c. művére. Éjszakákon keresztül olvastam zárás után, miközben állítólag a padlóról mostam fel a port. Itt volt a vallásnak egy olyan megközelítése, amely a szenvedés aktuális problémájával kezdődött. Ezzel már össze tudtam kapcsolódni. És a Zen történetek is szörnyen jók voltak.

***

1971-ben bejutottam a Temple Egyetemre szülővárosomban, Philadelphiában, az egyetlen helyre, amely szóba jöhetett, mivel ez volt az egyetlen, amelyet megengedhettünk magunknak. Abban az időben Anyám ott dolgozott titkárnőként, így az ő gyerekei tandíjmentesek voltak. Idősebb testvérem Bill akkoriban felvett egy Buddhista kurzust a Vallástudományi Tanszéken, és ő elmondta, hogy miről szól ez az egész: Először vedd fel a Buddhista kurzust, aztán vegyél fel egy Zen kurzust ezzel a De Martino fickóval – ő majd tesz róla, hogy tényleg elszálljon az agyad! Úgy vélem ez volt egyike annak a néhány alkalomnak, amikor középső testvérem tanácsát megfogadtam. És én örökre megváltoztam.

Richard De Martino D. T. Suzukinál tanult Japánban a Második Világháború után, majd a híres világi Zen tanító Shin’ichi’Hisamatsu keze alatt gyakorolt. De Martino brilliáns volt, de azért meg volt a módszere arra, hogy a dolgok közepébe vágjon. Első évesen meghívott, hogy csatlakozzak a Filozófia Tanszék Tehetséggondozó Programjához, ahol mindenféle érdekes dolgot tanultam. Persze De Martino tudta, hogy húzza ki lábunk alól a talajt, feltéve a legegyszerűbb kérdéseket. Például, “Honnan, jövünk mi valójában?” Mikor ezt kérdezte, valahogy világos volt, hogy nem a születési helyünkre vonatkozott a kérdés. Majd így folytatta, “Hová is tartunk mi valójában?” És nem pont az élet végéről beszélve. “És ha igazán bele akarsz gondolni, hol vagyunk mi éppen most – végső soron?” Amiről fogalmam sem volt. Én itt Kant tiszta ész kritikáját és a kategorikus imperatívuszát tanultam. Arról azonban elképzelésem sem volt, hogy honnan jöttem, hová tartok, vagy, ami azt illeti, ki a fene vagyok. Évek óta az egzisztenciális sokk állapotában bolyongtam, a szó szoros értelmében kábultan és zavarodottan, és egy szűnni nem akaró kétely mosta lábam alatt a talajt.

Egyszer berohantam De Martino irodájába, hogy megmutassak neki egy dolgozatot, melyet egy másik tantárgyban írtam, melyben összehasonlítottam a Zen Buddhizmusban fellelhető ént Jung Analitikus Pszichológiájával. Megnézte a címet, megrántotta a vállát és ledobta az asztalára, aztán a szemembe nézett és ezt mondta, “Ez szép. De nem gondolod, hogy jobban tennéd, ha közvetlenül a problémával foglalkoznál?”

Az idő tájt alkalmakként stoppal mentem az iskolába és úgy tűnt mindig ugyanaz a kedves ember vesz fel – gazdag Philly az üzletember. Ahogy egyenesen hajtottunk lefelé a Broad Street-en, diskurzusunk elkerülhetetlenül ugyanabba az irányba terelődött. “Mit tanulsz?” “Filozófiát és vallást.” “Mi a fenét kezdesz azzal – fizetnek azért, hogy mélyreható gondolatokkal foglalkozz?” Ő kuncogott, míg én még lejjebb süppedtem a pazar utazó ülésben, felkészülve a további támadásra. Valamit motyogtam arról, hogy “tanulni akarok és megérteni dolgokat.” Folytatta a kioktatásomat az utazás hátra levő részében arról, hogy ő milyen gyorsan kereste az első százezrét, meg, hogy ez itt nem az egyetlen kocsija – mindig volt nekik több is “a boltban”.

Visszatekintve, azok az üzletemberek rá tudtak mutatni arra az idealisztikus és naiv kölyökre, akivé akkor kezdtem válni. Mégis folytatnom kellett ezt az utat. És szerencsére soha nem volt problémám azzal, hogyan jöjjek ki a fizetésemből. És az “idealizmusomat” sem sajnáltam. Ha erre az útra lettél hivatva, add oda magad ennek teljes szívvel és lélekkel. És figyelj jól arra, mit mondanak mások – de soha ne hagyd figyelmen kívül a hívást, mely bensőd csöndes mélyében visszhangzik.

Hibásan gondolkodva, hogy De Martino nyomdokaiban kellett haladnom és azokat filozófiailag megvilágosítanom, végül elvégeztem a vallás és filozófia főszakomat a Temple Egyetemen. Majd a Hawaii Egyetemen folytattam posztgraduális képzés keretében 1976-ban, ahol a Filozófia Tanszéken tanultam, és tanársegédként dolgoztam a Vallástudományi Tanszéken. Talán a legértékesebb dolog, amit az egészből tanultam, hogy én nem vagyok filozófus, és, hogy az egyetem egy csodálatos hely tanulni – de nem az a hely, ahol a dolgokat meg is oldjuk.

Nem sokkal azután hogy 1976 nyarán megérkeztem Honoluluba, részt vettem egy elvonuláson Bob Aitken Zendojában nem messze az egyetem területétől, a buja Manoa Völgyben. Még mindig kínlódtam sehová se jutva a “MU” koannal, furcsa vegetáriánus koszton éltem- és még a zazen is különösen gyötrelmesnek tűnt, amióta a fallal szemben ültünk és nem egymással szemben, ahogy azt eddig tettem. Ez egy nagy csalódás volt.

Viszont néhány nappal később otthon a vacsora főzése közben a serpenyőből felszállt a fokhagyma csípős illata és én realizáltam a “MU”-t. Kétség nélkül, Én vagyok a MU! -Minden áttetsző és vibráló volt. Másnap korán reggel boldogsággal telve mentem a Zendoba, hogy mindezt megerősítsem.

Míg végül az egész ellenem fordult, ahogy egyre büszkébb lettem feltételezett szerzeményem miatt, hozzákötődve képzelt én nélküliségemhez, megbéklyózva újonnan megtalált szabadságom által. Korom sötétben oly hosszú ideje, még egy fellobbanó láng is olyan mintha napfelkelte lenne. Írtam a Zenről és a szatoriról, és tudtam a helyes szavakat. De keményen magamba nézve be kellett valljam, hogy amennyire hittem abban, amit írtam, valójában nem úgy éltem. Végül egy személyes krízis, melynek részletei itt elhagyhatók, mindent a felszínre hozott. Ahelyett, hogy enyhítettem volna mások szenvedéseit, még mindig fájdalmat okoztam azoknak, akiket szerettem! Még mindig ugyanaz az öreg seggfej voltam. Bepillantást nyerni még több kárt okozhat, mint jót, ha az ember erre nem áll készen.

1978-ban megkaptam a Mester Fokozatot filozófiából a Hawai Egyetemtől és farok behúzva visszatértem szülővárosomba, Philadelphiába. Néhány évet töltöttem itt a Temple Egyetem vallástudományi szakának végzőseit látogatva, leginkább De Martino osztályait, míg emellett kutató asszisztensként dolgoztam nála. És zazent végeztem. Végtelen órák, napok, hetek és hónapok teltek azzal, hogy elkeseredetten próbáltam kigondolni, hogy mi is ez. De nekem ez nem jött össze. Íme egy példa, hogyan fejeztem ki akkoriban reménytelenségem e mélypontját:

Én csak egy magányos ember vagyok

Aki afféle szent ember próbál lenni.

Képtelen arra, hogy megfogja a kezed

Vagy akár, hogy nyíltan kiálljon.

Még akkor sem, ha a legjobban próbálom.

Teljesen padlót fogtam, és úgy döntöttem feladok mindent, megtakarítok egy kis pénzt, tanulok egy kicsit japánul, és belevetem magam a Japán kolostori életbe. Éjszakai műszakot vállaltam, dupla műszakot is, ha volt, segédként a Barátok (Kvéker) pszichiátriai kórházában. Végül béreltem egy kicsiny szobát a kórház lelkészi részén, és ahogy az indulás napja közeledett eltávolítottam azt a kevés bútort, ami ott volt, úgyhogy a padlón ültem egy matracon, nagyjából az utolsó hónapban. Így relatíve jól fel voltam készülve a Japánban való életre mikor 1981 nyarán huszonnyolcadik életévemben megérkeztem. Viszont semmi nem készíthet fel arra, ami egy Rinzai Zen kolostorban vár rád.

***

Röviddel Kyotoba való érkezésem után engedélyt kaptam, hogy a Reiun’in-ben lakjak, mely egy templom a Myoshinji Rinzai komplexum területén, ahol Mumon Yamada főapát élt fél-visszavonultságban. Itt leborotváltak a fejem, és felkészültem rá, hogy belépjek a Shofukujiba, a Myoshinji gyakorló kolostorába Kobéban, ahol első Japánban töltött évem alatt rendszeresen látogattam sessin-elvonulásokat, és végül 1982-ben bevonultam néhány hónapra egy gyakorlási periódusra, hogy együtt éljek a szerzetesekkel.

Mumon Yamada főapát gyakran kapott finom ételeket ajándékba, amelyet ő igen kedvesen megosztott velünk a Reuin’in-ben. Mivel haladósabb volt, a rizs helyett nudli is lehetett ebédre. Egy napon Tenzo – (szakács) szolgálatban voltam és én készítettem a nudlit, elmulasztva a figyelmeztetést, hogy a díszesen-csomagolt soba tasakok (hajdina nudli) általában nem egy adagot tartalmaznak, hanem egyszerre hármat. Így körülbelül harminc főre elegendő mennyiséget készítettem a tíz helyett. Annyit ettünk, amennyit csak tudtunk, de a nudli hegy még mindig megmaradt, és az elöljáró szerzetes figyelmeztetett: csinálnod kell valamit ezzel az esti étkezésig; a nap végére semmi nem maradhat.

Oké, gondoltam, készítek yaki-sobat (sült nudli). Igazából még soha nem csináltam ilyet előtte, de mindegy, tettem egy kis vajat az üstbe, majd egy kevés szója szószt, stb. De úgy tűnt a nudlik csak még nyúlósabbak, sőt még nagyobbak lettek.

Mikor kipottyantottam egyet a szerzetes társamnak, hogy megegye, az elöljáró szemügyre vette, löttyintett egy keveset a saját csészéjébe és lassan felszürcsölte. Mindenki, magamat is beleértve, nézte. Aztán az elöljáró hozzám fordult, és egyszerű Japán szavakkal, amit még meg tudtam érteni, ezt mondta: “A mai nap nagyon különleges nap. Hozd a nudlit.” Így hát fogtam a nagy nudlis edényt, és ünnepélyesen követtem őt és a többi szerzetest a kertbe, ahol ezt mondta, “Hozz ásót.” “Áss gödröt.” “Temesd el a nudlit”. Közben mindannyian a Szív Szutrát recitáltuk felette, majd ezt mondta, ” A mai nap nagyon különleges nap. Felajánlást teszünk a kerti istennek.” Aztán az egyik fiatalabb szerzetes elment biciklivel, hogy valami elvihető-ételt hozzon mindnyájunknak. De semmi nem ment veszendőbe – különleges felajánlást tettünk a kerti istennek.

Egy másik alkalommal elhatároztam, hogy sok zöldséget adok a misohoz. A napok kezdtek rövidülni és odakint hidegre fordult az idő. Sok zöldségfélénk volt a kertben, és fáradt voltam a sovány zöldség levestől, amit naponta fogyasztottunk. Így összeaprítottam néhány dolgot, beleértve egy karton gombát, amit a polcon találtam. Milyen jó lesz, gondoltam.

Valami oknál fogva, az elöljáró időnként benézett a konyhába, hogy ellenőrizzen engem. Mikor meglátta, hogy mit teszek felkiáltott: “Mit csinálsz? Ennek miso levesnek kéne lennie, nem pedig pörköltnek!” Mikor próbáltam kifejteni az egészséges étkezés értékeit azt ordította, hogy én egy hatszáz éves kolostori tradíciót próbálok lerombolni. Ekkor az történt, hogy egy Zen mester lépett a konyhába. Azonnal felmérte a helyzetet és pontosan tudta mit kell tennie: Halvány mosollyal megfordult majd egyenesen kisétált!

Ezután az elöljáró merített egy keveset a “pörköltből”. Szemei tágra nyíltak és felrikoltott: “Honnan vetted ezeket?” Azt mondtam, hogy találtam egy kartonnal a polcon. “Mennyit tettél bele?” Hát, állítólag a Zen szerzetesek nem végeznek fél munkát, ugye? “Ezer dollárt érő ritka Matsutake gombát tettél a levesünkbe!” Egyébként, ezt az ételt nem temettük el.

Ennyit a templomi életről – akár egy nyári Zen tábor. A Rinzai Zen gyakorló kolostor már egy másik történet. A vastag keisaku – “a könyörület botja”- szabályosan eltört a hátunkon mialatt a téli fagy keresztül fújt a szélesre-nyitott ablakokon. Egyébként, ezek csak papírból voltak. Mindössze annyit mondhatok, hál istennek, hogy elszánt voltam mikor beléptem. Egy igazi Zen kolostor a végső eshetőség. Ha létezik számodra bármilyen más alternatíva, feltéve, hogy az nem halálos vagy destruktív, tedd azt. Ahogy Dick De Martino szokta mondani, ha az egónak bármilyen eszköze van a menekülésre, azt meg is ragadja. A gyakorló kolostor úgy lett kialakítva, hogy minimalizálja az ilyen menekülési utakat. Ha tényleg készen állsz arra, hogy szembe nézz önmagaddal, akkor ez egy átkozottul jó hely.

Míg Kobéban a Shofukuji gyakorló kolostorban éltem, egyik forró délután fent voltunk a kolostor feletti dombokon fát vágni. Az idős szerzetes leküldött némi teáért és édességért a pihenő időre. Leszökelltem, elkészítettem a teát és így tovább, majd mindent felvittem a dombra, ahol csak ennyi üdvözlést kaptam, “Késtél!” Kiosztottam a teás csészéket, édességeket, és minden szerzetes társamnak töltöttem teát, végül lett egy másodpercem, hogy leüljek és töltsek magamnak is, amikor az idős szerzetes dörmögött, hogy még kér. Újból végig kínáltam mindenkit és végül leültem, hogy magamnak is kitöltsem a hőn-óhajtott italt. A kanna üres volt. Idős szerzetes: “A pihenőnek vége – vissza a munkához!” Egy pillanatra, mint akit levizeltek – de aztán tudatosítottam micsoda értékes alkalom ez elkapni az én érkezését. Nincs jobb tanító ennél.

Lehet miénk a világ legjobb tanítója; de mi jót tesz, ha nem tesszük le az ént? Egyik legjelentősebb oldala a hosszantartó Zen gyakorlásnak, hogy az igazi mester soha nem engedi, hogy a gyakorló “a mester”-ré váljon. A hiteles koan gyakorlás során az én minden nyomát fel kell adni: személyiséget, érzelmet, és akaratot. Míg a mester egyszerűen az marad aki, egy rettenetes fal, ami ránk vár, hogy az én teljes feloldódásán keresztül belépjünk. Nincs más út. Így hát semmit nem kínál. Nincs ennél nagyobb könyörület.

***

Egy év után lassan elegem lett a Myoshinji-ből, és egy Japán barátom javasolta tegyem tiszteletemet egy mesternél, aki nemrégiben újranyitotta a Tofukuji gyakorló kolostort Dél-Kelet Kyotoban. 1982 nyarán, egy évvel Japánba érkezésem után találkoztam először Keido Fukushimával, a Tofukuji gyakorló kolostor Zen mesterével és jelenlegi fő apátjával. Kiderült, hogy akárcsak én, ő is egyetemen tanult, mielőtt viszonylag későn huszonnyolc évesen belépett a kolostorba. Mikor elmondta, hogy a Nanzenji-beli Zenkei Shibayama alatt kapott képzést, aki 1974-ben távozott el, sorsunk megpecsételődött. Shibayama klasszikusa a Zen magyarázatok a Mumonkan-hoz (újra megjelent, mint A kapujanincs átjáró) volt az egyike a könyveknek, melyek elsősorban inspiráltak arra, hogy Japánba jöjjek.

Fukushima megengedte, hogy a kolostorban együtt gyakoroljak a szerzetesekkel és hivatalos koan képzést kapjak. Néhány éven át legtöbb időmet üléssel töltöttem, együtt a szerzetesekkel, estéket töltve a koji-beya-ban vagy másképp a világiak termében, amely a szerzetesek gyakorló terme mellett volt. Akkoriban egy született angol csak heti néhány órát taníthatott egy héten angol nyelvet tanítva, és tehetett valamit a megélhetéséért.

Úgy határoztam, inkább világiként gyakorlok tovább, mint szerzetesként, mikor rájöttem arra, hogy a szerzetesi fegyelem valójában karrierképzés, azaz, hogyan váljunk Japán pappá aki rituálékat mutat be, temetési szertartásokat és ünnepeket végez, és így tovább. Egy idősebb Japán szerzetes-barátom, aki több kolostorban kapott alapos képzést egyetértett döntésemmel, de figyelmeztetett: “Ha világiként gyakorolsz tovább, keményebben kell ülnöd, mint a szerzeteseknek.” Már majdnem leromboltam az egészségemet, különösen a térdeim nem hagytak aludni az óra hosszat tartó ülésektől, és az évenkénti hajnali 3-tól este 11-ig tartó ülésrendtől. Még keményebben ülni egyszerűen lehetetlennek tűnt! Innentől viszont, tanultam egy keveset a szerzetesekről. És ami még fontosabb, önmagamról. Az idős szerzetesnek igaza volt.

Röviddel Japánba érkezésem után néhány Nyugatival találkoztam, akik némi időt eltöltöttek Zen kolostorokban, de föladták, undorodva a képmutatás és korrupció láttán. A probléma, amit láttak létezett, ez így van. De mikor megkérdeztem, “Átadtad magad teljesen a gyakorlásnak?” rendszerint ilyesmit válaszoltak, “Hogy tudtam volna mindazzal a teljes képmutatással, ami ott folyik?”

Így, kolostori életem kezdetén megfogadtam, hogy tíz évig nem nyitom ki a számat, és csak elkötelezem magam a gyakorlásnak teljes szívvel, anélkül hogy előre, hátra vagy oldalra tekintenék. Bölcs döntés. Decemberenként megcsinálnék három teljes hetes sesshint: kettőt a kolostorban egyet pedig a Hisamatsu által inspirált világi FAS csoporttal.

Egy dolog könyveket olvasni a Zen gyakorlásról, épp úgy, mint gyakorolni Nyugati Zen Központokban. Egy itteni gyakorlás egy igazi kolostorban egészen más dolog. Nem tudom hány Nyugati találta meg az útját Kyotoba úgy, hogy elmondhatná elszánt volt és kész a Zen gyakorlására Japánban. Csak összecsomagolnak néhány kolostorban eltöltött nap után. Abban a néhány napban felfedezik, miután a valódi kolostori életrend összetörte a naiv Zen-könyv misztikát, hogy amit tényleg akartak nem más, mint keresztül biciklizni Tibeten vagy megtanulni shakuhachi-n játszani!

Nem mintha bármi rossz lenne az ilyen törekvésekben; én sem bánnék efféle dolgokat néhanap. De mi történt a kezdeti döntésükkel és elhatározásukkal? Egy Zen kolostor nem az a hely, ahol shakuhachi-n játszani vagy kalligráfia festést tanulni megyünk. Erre vannak más helyek. Egy igazi Zen kolostor az a hely, ahol feladjuk életünket a Dharmá-ért, és lényünk legmélyére hatolunk, egyszer s mindenkorra. Különben csak az időnket vesztegetjük.

Évek múltán, viszont roppantul megnőtt a tiszteletem azok iránt akik otthon maradtak és mindezt hitelesen valósították meg ott. Bizonyos értelemben, én a könnyebb kiutat választottam azzal, hogy mindent feladva elfutottam egy Japán kolostorba. A Nyugati Zen gyakorlás lényegében világi gyakorlás, még akkor is, ha néhány ember köntöst és más díszes kellékeket is hord, és úgy próbál viselkedni, mint a Távol-Keletiek. Ezek után próbálni mindezt leutánozni Nyugaton, nem más, mint kultikus anakronizmus. Az igazat megvallva, inkább Japánban él a Zen egyfajta világi-szerzetes gyakorlásként, mióta a Buddhista életstílus és a tanok nincsenek olyan szigorúan megtartva.

Míg szól amellett is valami, hogy egy eredeti Zen kolostori életstílust próbáljunk kifejleszteni a Nyugati világban, az igazán lényeges pont egy működőképes világi gyakorlás kifejlesztése lenne. Ebben nyugszik a globális Buddhizmus jövője. A nehézség a világi gyakorlással, tényleg elkezdeni azt. Természetesen, ha készen állsz rá és meg van hozzá a szándékod is, egy rövid időre add át magad az igazi kolostori gyakorlásnak, ez igen-igen értékes lehetőség. Feltétlenül tedd meg.

De ezután ennek realizálódnia és működnie kell a mi világunkban, a mi életünkben. Máskülönben csak menekülünk, olajozzuk mentális kerekeinket, vagy szolgaian valami idegen kultúrát utánozunk. Ezek egyikével sincs semmi dolgunk az élő igazság szempontjából.

A zazen gyakorlás idején, gyakran az történik, hogy kezdetben az okoskodó gondolatok tulajdonképpen növekszenek, ahelyett, hogy csökkennének. Ez elég frusztráló lehet, és egyeseknél éppen ez okozza a zazen feladását. A türelmes és kitartó gyakorlás fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, ugyanúgy, mint az alapvető Buddhista meditációs technikák ismeretét és megtapasztalását.

Következetesen mély szamádiba lépni és azt megőrizni a mindennapi aktivitásban, alapvető fontosságú, a koan felvételében. Különben -elnézést a kifejezésért, de szabatosan szólva- mentális maszturbáció a szokásos végeredmény: érdekes gondolatok, érzések, értelmezések, bepillantások, tapasztalások, melyek egyikével sincs semmi tennivaló a koan szempontjából.

Ahogy a zazennél, éppúgy a koannál: Kezdetben lehetetlen teljesen azonosulni vele. Amilyen mértékben hajt bennünket a mi természetes, égő koanunk, annál kevésbé jelentenek igazi akadályt azok a nehézségek, melyekkel utunk során találkozunk. A probléma egy tradicionális, adott koannal az, hogy előbb dolgoznunk kell rajta, mielőtt az a sajátunkká válna.

Türelmesen beleöntöm magam a gyakorlásba, és a koan végül megállapodik a gyomorszájban, szemben az okoskodó öntudat állandó hullámzásával. Azután, még ha próbálnám se tudnék szabadulni a koantól. Az adott koan a sajátunkká kell, hogy váljon, a mi saját énünké, teljesen. Innen továbbhaladni, ahonnan már nincs hová menni, tényleg csak nagy hit és elhatározás kérdése.

Hagyjuk, hogy a gyümölcs magától beérjen azáltal, hogy egy igazi életet élünk és fenntartunk egy szilárd, örökké-érő gyakorlást, odaadva magunkat anélkül, hogy az eredményekkel vagy haszonnal törődnénk. Ne engedd magad belefeledkezni vagy becsapatni a bepillantások és tapasztalatok által, tűnjenek azok bármilyen csodálatosnak is. A gyakorlás, tapasztalatok, vagy bepillantások ne váljanak valamivé, akármivé. Ezek inspirálhatnak; de félre is vezethetnek.

Aztán mikor a gyümölcs beérik, magától lehullik a fáról. A lehullás pillanata előre meg nem határozható, ki nem kényszeríthető. És mikor lehullik, mi történik? Egyszerűen csak mások táplálékává válik.

A Négy Nagy Fogadalom közül az első így fordítható: Az élőlények száma megszámlálhatatlan; fogadom, hogy mind megszabadítom. Nincs más út. Itt kezdődik el igazán a gyakorlás. Ez egyben járni az utat és elérni a végét. Igen, az élőlények száma megszámlálhatatlan; szabadítsd fel mind!

Hogyan köszönhetjük meg valaha azoknak, akik segítettek megmutatni az Utat? Hogyan fizethetjük vissza mérhetetlen adósságunkat? Egy ideig küszködtem ezzel. Persze, vannak gyakorlati dolgok, melyekkel támogathatjuk őket, és adhatunk nekik ajándékokat az év bizonyos napjain, amikor ez Japánban hagyományosan szokás. Szép gesztus, de alig elég. Emellett ők azok, akiknek a legkevésbé van szüksége efféle dolgokra. És közülük néhányan már eltávoztak. Aztán végül ráébredtem: Amit tennünk kell, megfordulni és valahogy egy kis segítséget adni azoknak, akik elindulnak a keresésben, ahogy egykor mi. Így kezdhetjük el visszafizetni mérhetetlen adósságunkat.

***

Néhány éve ikertestvérem Jean, Kyotoba látogatott és én levittem őt a Kamo folyóhoz, mely a városon folyik keresztül. Urnákat vittünk magunkkal némi hamuval, elhunyt Anyánk és Apánk hamvait, és beleöntöttük őket a folyóba hagy sodródjanak le együtt a tengerig. Keserű válásuk volt és ezen életükben soha nem tudtak túllépni. Ideje volt már.

Életemre visszatekintve, elámulok a sok áldáson és csodálatos jó szerencsén. A Hatvanas évek melyben felnőttem, a Hetvenes évek alatt tanulok, a Nyolcvanas években csendesen a kolostorban, és a Kilencvenes évek, elkezdem visszafizetni hatalmas adósságomat. Most, mint professzor, a nemzetközi Zenre fókuszálok a Rinzai-kapcsolódású Hanazono Egyetemen Kyotoban, oldalamon egy Japán feleséggel, aki erősen támogatja férjét hiábavaló tevékenységében, és egy kétnyelvű tinédzser fiúval, aki néha csatlakozik Apjához a zazenben. És csodálatos Dharma barátokkal az egész világon. Igazi áldás.

Kétségkívül, még mindig ugyanaz az öreg seggfej vagyok. De most valahogy együtt tudok élni vele.

ZAZEN
tel: +36 - 30 / 466 28 71

hétfő - péntek
reggel 7.30 – 8.30
egész nap
este 18.00 – 19.30

kedd - szerda - csütörtök
reggel 7.00 - 8.30
este 18.00 - 19.30

Gyakorlás
VENDÉGTANÍTÓK

Nincs szükség szünetre – Interjú Jeff Shore zen mesterrel