Nincs szükség szünetre – Interjú Jeff Shore zen mesterrel

Jeff Shore a kiotói Tōfuku-ji rinzai zen kolostor világiakért és külföldiekért felelős mestere, a Hanazono Egyetem oktatója. Augusztusban a magyarországi Egy Csepp Szanghának vezetett elvonulást Nagykovácsiban, ekkor adott interjút a Dharma Magazinnak. A városi környezetben végzett laikus gyakorlásról, a gyakorló közösség, a szangha szerepéről kérdeztük.

Dharma Magazin – A zen azt tanítja, hogy mindig összpontosítsunk arra, amit éppen csinálunk. Sunrjú Szuzuki azt mondja: „Amikor csinálsz valamit, teljesen égesd el magad, mint a jó tűz”. Ez világosan hangzik, de néha úgy tűnik, a városi életben lehetetlen megvalósítani. Az irodai munkában például egyszerre több dologra kell odafigyelni: a számítógépen több ablak meg van nyitva, írnak a skype-on, csöng a telefon, emailt kapsz. De ha kilépünk az irodából, akkor sem sokkal jobb a helyzet, hiszen folyamatosan bombáznak minket a figyelemfelkeltő képi és írásbeli információkkal, reklámokkal.
Jeff Shore – Pontosan tudom, miről beszélsz, hiszen egy japán egyetem főállású oktatója vagyok. Ráadásul minden adminisztrációt japánul kell végeznem, ami még mindig sokkal nehézkesebben megy nekem, mint a helyi professzoroknak. Azt hiszem, hogy elvonulásokra járni nagyon jó bejárat, segítség lehet abban, amit kérdezel. A szessinen (intenzív elvonulás – a szerk.) nincsenek emailek, nincsen skype, talán még a mobilodat sem hozod magaddal. Így az elvonulásokon bizonyos értelemben elhagyjuk a világot, és valóban belevetjük magunkat a gyakorlásba. Persze nem élhetünk így állandóan, mert van családunk, munkánk. Ugyanakkor ha komolyan gondolod a gyakorlást, arra biztatnálak, hogy az éves – mondjuk egy hónapos – szabadságodból fordíts két hetet az intenzív gyakorlásra. Ez nem sok, de valami. Bár ami azt illeti, a kolostori életben a szerzetesek is csak átlagosan hét hetet töltenek évente szessinen. Ez azt jelenti, hogy az év 45 hetében nem végeznek intenzív gyakorlást.

D. M. – De hogyan tudjuk a szessinen elért összeszedettséget átvinni a hétköznapi életbe?
J. S. – Az igazi feladatot éppen ez jelenti. Hazamész, és 300 email vár, ismerem, milyen ez. Kezdetben hatalmas kihívás ez a laikusoknak. Miután egy szessin véget ér, a fókusz még érezhető napokig, egy hétig vagy akár még tovább, ez az embertől függ. A veszély az, hogy elkezdesz ehhez ragaszkodni. Ehelyett ugyanúgy bele kell magadat vetni a munkába, ahogyan a szessinen a gyakorlásba. Kezdetben nem fog jól menni, ez időbe telik. De teljességgel lehetséges és szükséges is megvalósítani. Ha a kereső tudat valóban nyugvópontra jut, nem számít, mennyire elfoglalt vagy, nem fog zavarni. Képes vagy egyszerűen csak belevetni magad. Csak ha valamihez elkezdesz ragaszkodni, akkor válik problémává. Azt mondod magadnak: „Meg akarom őrizni ezt a nyugodt tudatot. Szünetet kell tartanom!” Valójában egyáltalán nincs szükség arra, hogy szünetet tarts. A nyugalom mélysége természetesen válaszol az elfoglaltságra. Ha nem történik semmi, ez a tökéletesen békés nyugalom határtalan, de sima. Aztán ha bekerülsz az emailek és a csörgő telefonok közé, elkezd mélyülni. Mindig van még tér a mélyülésére, soha nem lehetsz annyira elfoglalt, hogy megtelne. Lehet, hogy furcsán hangzik, de én tulajdonképpen élvezem, ha nagyon elfoglalt vagyok.

D. M. – Néha az ember úgy érzi, hogy a kolostori élet könnyebb lehet, mint a laikus.
J. S. – Igen, bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy sokkal könnyebb. Kertészkedsz vagy éppen meditálsz; néha sietni kell egyik helyről a másikra, de mégis sokkal egyszerűbb ez az életmód. Természetesen ezt tudatosan formálták ilyenné. Nehéz, kihívásokkal teli, de fókuszált élet. Éppen ez az egyik nagy érdeme.

D.M. – Gondolja, hogy egyes munkák jobban összeegyeztethetők a zen gyakorlás szellemével, mint mások? Például a kertészkedés, mint egy banki állás, vagy a művészetek, mint menedzsernek lenni egy multinál? Vagy ezek a megkülönböztetések értelmetlenek?
J.S. – Nos, azt például semmiképpen sem javasolnám, hogy fegyvereket adj el Afganisztánnak. A buddhista előírások általánosságban jól megfogalmazzák, hogy milyen elveket kell követned egy egészséges, helyes élethez. De vegyük egy buszsöfőr példáját! Felszínesen azt gondolhatnád: hát, ez nem valami értékes munka. De hogyan mondhatod meg, mennyi jót tesz egy buszsofőr, aki higgadt, mégis éber, jól vezeti a buszt, és szép napot kíván a leszállóknak? Mennyivel ér ez kevesebbet, mint egy ország elnökének, vagy épp egy zen mesternek lenni? Vagy vegyük egy bank igazgatóját! Ebben a pozícióban is lehet a buddhista elveknek megfelelően tevékenykedni, kihozva a legtöbbet a lehetőségekből. Egy egyetemi professzor sem áll feltétlenül teljes összhangban a buddhista elvekkel. Én például az évek alatt megtanultam, hogy az egyetem is üzlet. Nagy a nyomás rajtunk: nem mindegy, hogy mennyit kapnak a diákok a pénzükért és milyen elhelyezkedési esélyeik vannak a diploma megszerzése után. Ez a nyomás természetesen az én munkámat is befolyásolja. Azt gondolhatod, hogy ha valaki tanárnak megy, az jobb, mintha bankár lenne. Azt gondolod: én a tanár vagyok, nem a bankár, ez jó. De valójában szinte minden munka lehet a dharma munkája, ha beleadod magad. Nagyon fontos megtalálnod azt a munkát, ami a leginkább fekszik neked. Például nem mindenki alkalmas tanításra, de néhány emberből nagyon jó buszsofőr válik.

D.M. – A zenben a hangsúly az ülőmeditáción van, ugyanakkor gyakran említi előadásaiban az egészséges, teljes élet fontosságát is. Mik ennek a legfontosabb elemei?
J.S. – Alapvető buddhista tanítás, hogy a gyakorlásnak a test, a száj és a tudat gyakorlásának, azaz átfogónak, teljesnek kell lennie. Más szóval a gyakorlás nemcsak a gondolkodásunkra vonatkozik, hanem arra is, hogy hogyan járunk, hogyan beszélünk másokkal vagy épp hogyan olvasunk egy újságot. A korai buddhizmusban ezt nagyon egyszerűen megfogalmazták: az a helyes életmód, amely a végső megszabadulás, a nirvána irányába visz. Ami a vágyakat, a káprázatot, a nyugtalanságot erősíti, az nem jó. Érezzük, hogy ez fél válasz, bizonytalan, homályos. Én modernebb értelemben használom az egészséges, teljes (wholesome) élet kifejezést. Arra utal, hogy ne add át magad a drogozásnak, ne vidd túlzásba az alkoholfogyasztást, ne kövess el fizikai erőszakot, ne manipulálj másokat, ne mondj rosszat másokról. Nem is tudom, hány olyan embert ismerek például, aki rendszeresen meditál, de amint végez az üléssel, azonnal elkezd járni a szája. Ők nem gyakorolnak. Folyton rosszat mondanak másokról, vagy épp csak fecsegnek. Olyanok, mint akik idegességükben esznek. Nem tudatosak.

D.M. – Mi a szerepe a közösségben való gyakorlásnak, mi az értelme a szanghának? Gyakorolhatunk otthon, egyedül is, esetleg a legjobb kombinálni a magányos és a csoportos gyakorlást?
J.S. – Azt hiszem, hogy a legtöbb ember gyakorlásában eljön az a pillanat, amikor arra van szükség, hogy egyedül folytassa. Ez egy nagyon értékes része a gyakorlásnak. Az idő legnagyobb részében azonban értékes másokkal együtt gyakorolni. Ez neked és a többieknek is jó, hiszen te is támogatod őket, és ők is téged, még ha nem is beszéltek, csak együtt ültök. Természetesen végső soron mindenkinek magának kell átmenni mindenen – én nem tudom helyetted megtenni –, mégis, egy nagyon mély értelemben a gyakorlásunk közös. Ez nem feltétlenül jelent mester-tanítvány viszonyt, jelentheti együtt gyakorló emberek csoportját is, ahogyan a korai buddhizmusban. Ezekben a korai szanghákban volt egyfajta egyenlőség, jóllehet aki régebb óta gyakorolt, természetesen rangidősnek számított. Ha valaki – bárki – látott valami rosszat, szóvá tette. A japán buddhizmusban nagyon erősek az alá-fölérendeltségi viszonyok, ez azonban a buddhizmusra általában nem jellemző.

D.M. – Hasznos lehet, hogy a csoportos gyakorlás mellett rendszeresen ülünk otthon is, egyedül?
J.S. – Igen, ha van erre lehetőséged és időd, feltétlenül javaslom. Például megteheted, hogy minden nap egy bizonyos időben otthon ülsz egyedül, máskor pedig a csoporttal gyakorolsz.

D.M. – Azt mondta, hogy a legtöbb gyakorlónál eljön egy olyan időszak, amikor a legjobb teljesen egyedül gyakorolni. Mikor jön el ennek az ideje?
J.S. – Ha a külső problémák már eltűntek, és a gyakorlás magától folyik, elkerülhetetlenül. Van egy pont, ahol ugyan nem feltétlenül szükséges, de nagyon értékes, ha felmész a hegyekbe, elvonulsz egy remeteségbe vagy hasonló helyre. Ezt nagyon sokan megcsinálták a történelem folyamán. Ilyenkor a következő lépést magad teszed meg. Ha viszont úgy mész el egy hétre egyedül ülni, hogy például még nincs rendben a tartásod, valószínűleg rosszul jössz ki belőle. Bizonyos dolgoknak már rendben kell lenniük, amikor ezt megléped. Ezért jó egy csoport, ahol kijavíthatják olyan hibáidat, amelyeket egyedül talán nem látnál meg: nemcsak a tartásodat, de a viselkedésedet, a szavaidat vagy akár a gondolataidat is. De ha eljutsz arra a pontra, ahol ez már nem szükséges, ahol bizonyos értelemben már csak az szükséges, hogy egyedül legyél, és átlásd, akkor nagyon hasznos elvonulni.

D.M. – Ajánlaná laikusoknak, hogy egyszer egy hosszabb időszakot – egy hónapot, több hónapot vagy akár egy évet – teljesen a gyakorlásnak szenteljenek?
J.S. – Igen, ez felbecsülhetetlenül hasznos lehet. Különösen olyan fiataloknak – több ilyennel is találkoztam –, akiknek még nincs családjuk, vagy most diplomáztak és még nincs munkájuk. Nos, ők akár egy, két vagy három évre is elvonulhatnak gyakorolni egy kolostorba. Ez egy nagyon értékes lehetőség, amellyel például a családosok már nem élhetnek, nekik nincs meg ez a luxusuk. Gyakran nagyon féltékenyek is emiatt! Tehát ha felismered, hogy ez olyasvalami, amit meg kell tenned, és még elég fiatal vagy, nem kötelezted el magad teljesen egy teljes munkaidős karrier vagy egy család mellett, akkor mindenképpen tedd meg. Találkoztam emberekkel, akik később egész életükben bánták, hogy annak idején nem lépték ezt meg. Persze ez bizonyos értelemben csak kifogás.

D.M. – Egy kolostorban a szerzeteseknek ott a mester mint példa. De hogyan gyakorolhatunk egy mester állandó jelenléte nélkül?
J.S. – Az első fontos dolog ezzel kapcsolatban, hogy a mesterhez való ragaszkodás veszélyes is lehet. Egy valódi zen mester ennek tudatában van, és nem engedi, hogy megtörténjen. Mégis gyakran kialakul egy egészségtelen ragaszkodás a mester személyéhez. Ilyenkor a gyakorló a végső igazságot a mesterén keresztül keresi. Ez nem zen, hanem egy veszélyes kultusz, amelyet el kell ítélni. A mester értéke, hogy megmutatja neked, aminek lenned kell, és ez bátorít téged, hogy az legyél. Egy rossz, hamis mester a karizmája révén azt mutatja feléd, ami ő. Felvág azzal, ami ő. És ez egy mesterséges rést teremt. Egy valódi mester azt mutatja feléd, aminek neked lenned kell. Látod a mesterben, hogy ki vagy te valójában, és ez az, ami annyira vonzó. Láttam egy interjút Michael Caine-nel, a nagy angol színésszel, aki Amerikába ment. Megkérdezték tőle, milyen érzés filmsztárnak lenni. Azt mondta, nem tartja magát filmsztárnak, színésznek tartja magát. Egy filmsztár azt mondja a vásznon: nézz rám; egy színész viszont azt: nézz magadra! – mondta. Ezt nagyon jól megfogta. Tehát fontos, hogy ne csinálj „mestert” a tanítódból, mert ez csökkenti, ami ott van. Egy mesterrel való együttlétnek arra kell inspirálnia, hogy felismerd, ki vagy. És ez nem olyan dolog, aminek mindig kéznél kell lennie: azt mondanám, hogy egy jó mester és egy jó tanítvány elég, ha évente egyszer vagy kétszer találkoznak. Talán nem is jó, ha ennél többször, hiszen akkor mindig ott a vak utánzás veszélye. Ha az egy vagy két találkozás nem elég, akkor valami nincs rendben. De tovább is mehetünk: Gautama Buddhának például egyáltalán nem volt mestere. Annyira hajtotta a nyugtalanság, hogy semmi sem csaphatta be. Ebben az értelemben nem is volt szüksége mesterre, csak az igazsággal kellett találkoznia, és amikor ez megtörtént, felismerte. Talán ez egy kicsit idealizált, de nem ő az egyetlen, aki mester nélkül valósította meg az utat. Egy radikális értelemben mindenkinek egymagának kell felismernie az igazságot. A mester nem tehet semmit. Ez az, amiről a valódi dokuszan, a valódi szanzen szól. A mester nem ad semmit, hanem mindent elvesz. Megüthet a botjával, de belőled kell, hogy jöjjön. Azt is látni kell, hogy bár valóban nagy inspiráció egy mester lábainál gyakorolni, a gyerekeid és a feleséged, vagy akár az anyósod is jelenthet nagy inspirációt.

D.M. – Elmélyítheti a gyakorlást a buddhizmusról szóló könyvek olvasása?
J.S. – Ha egy valóban jó zen-könyvet elolvasol, az majdnem olyan, mintha találkoznál a mesterrel. Természetesen nem ugyanaz, de mégiscsak valami. A pop-zennél biztosan jobb. Engem is elsősorban az olvasmányok vonzottak Japánba, például Zenkei Shibayama kommentárjai a Mumonkanhoz. Amikor olvastam, úgy éreztem, mintha találkoznék vele. A valóságban sohasem találkoztunk, mert mire megérkeztem Japánba, ő már meghalt; találkoztam viszont a tanítványával, Keido Fukushimával. Az írott szavakat végső soron nem lehet összemérni a valódi személlyel, a szemtől szembeni találkozással. Valóban ez a legértékesebb, ugyanakkor a legveszélyesebb is.

D.M. – Hogyan látja a globális ökológiai válság kérdését? Hogyan válaszolhatunk helyesen zen-gyakorlóként és buddhistaként erre a mindennapi életünkben is egyre inkább megnyilvánuló válságra?
J.S. – Amikor várakoztam a repülőtéren, egyetlen olyan embert láttam, aki nem kezdett el valamit enni csupán azért, mert ideges volt vagy unatkozott. Talán mások is látták, és ez megváltoztatta hozzáállásukat az evéshez. Nagyon fontos, hogy felismerd a saját életedben, hogy ha valamit teszel, annak következményei vannak. Persze ezeket a következményeket soha sem ismerheted teljesen, ahogyan a buddhizmus mindig is tanította. Ha hazudsz valakinek, annak hatása van. Ha őszinte vagy, annak is. Nem egy vákuumban élünk, hanem egy érzékeny hálózatban. A válság természete azonban olyan, hogy sokaknak reménytelennek tűnik a megoldása. Ma például sok fiatal elég reménytelen helyzetben érzi magát, és ez egy szarkasztikus hozzáállással is párosul: „Mit tudok én tenni egyedül? Úgyis minden politikus korrupt. Inkább bedrogozok”. Szomorú látni ezt a reménytelenséget már ilyen fiatal korban. Én úgy látom, hogy ha mindenki megteszi azt, amit tud, tiszta szellemben, annak van értelme. Ha a napi rutinokat tiszta szellemmel tudjuk végezni, az elég. Többet úgysem nagyon tehetünk. Természetesen csatlakozhatunk szervezetekhez és írhatunk levelet a képviselőnknek is: ezek mind benne lehetnek. Lehet, hogy a világ holnap megsemmisül – nem nagy ügy. Mi azonban megtehetjük a legtöbbet, amit tudunk. A legfontosabb, hogy meglegyen az a tisztánlátásod, hogy észleld, mit kell tenned. Amíg a kereső tudat jelen van, az olyan, mintha esne az eső, és az ablaktörlő csak egy-egy pillanatra törölné tisztára az ablakot, majd újra egyből elhomályosítaná a víz. Így nagyon nehéz döntéseket hozni. Ha azonban a kereső tudat nyugvópontra jut, akkor tisztán láthatod a világ valódi szenvedését, nyugtalanságát, és válaszolni tudsz rá. Természetesen nem fogod megoldani a világ összes problémáját, de azokat legalább igen, amik a saját lábaid előtt hevernek, és nem hozol létre még többet. Szeretném azt hinni, hogy realista vagyok, és nem egy utópiákat dédelgető idealista, aki azt gondolja, hogy holnap mindenki megvilágosodik, és ezzel a világ minden gondja egyből megoldódik. A világ természete nem ilyen. Világosan látnunk kell, hogy milyen a világ természete. És aztán meg kell tennünk, amit tehetünk.

D.M. – Sokan beszélnek és írnak manapság arról, hogy a globális válságon való túljutás kulcsa a kollektív spirituális tudatosság felemelkedése lehet. Egyesek szerint ez az emberi evolúció következő lépcsőfoka, melynek elérését kötelességünk tudatosan támogatni saját gyakorlásunkkal is. Látja, érzi a kollektív tudatosságnak ezt a finomodását?
J.S. – Ez nem egy új nézet. Jó száz évvel ezelőtt egy Bucke nevű fickó (Richard Maurice Bucke 19. századi kanadai pszichiáter – a szerk.), akire nagyon erősen hatott Walt Whitman, a nagy amerikai misztikus költő művészete, írt egy Cosmic Consciousness (Kozmikus tudatosság) című könyvet. Ebben nagy részletességgel ír erről a tudatosságról, amelyet tulajdonképpen egyfajta Krisztus-tudatosságnak tart. Bucke úgy gondolta, hogy Whitman realizálta ezt a kozmikus tudatot, és ezzel segített másokat is. Ami a mát illeti, például itt van az internetes kommunikáció. Ez biztosan növeli egy ilyenfajta dolog megvalósulásának az esélyét. Mindannyian el tudjuk például olvasni az eredeti buddhista szövegeket elég jó minőségű fordításokban: ez elképesztő, szinte hihetetlen lett volna ötven évvel ezelőtt. Ennek alapvető befolyása lehet nemcsak egy ország, hanem talán az egész világ tudatosságára is. Ezeknek a szövegeknek a tanulmányozásával mindenki egyedül, egyszersmind összefonódva, az egész világ elkezdheti jobban megérteni, mi is a buddhizmus valójában. Talán az internet példája kicsit hétköznapinak hangzik, de végül is pont ilyen dolgokkal kezdtük ezt a beszélgetést. Összességében mégis – talán én vagyok már öreg, de – úgy érzem, hogy a kollektív tudati forradalom gondolata súrol egyfajta New Age-es naiv idealizmust. Bizonyos értelemben persze remélem, hogy van benne valami igazság, és valahol el is tudom képzelni, hogy van.

—————————————————–
Jeff honlapja (előadásszövegek, hangfelvételek, elvonulások)
www.beingwithoutself.org
Könyv: Létezés én nélkül ; válogatás Jeff előadásaiból. Megjelenik idén az Egy Csepp Szangha gondozásában.

ZAZEN
tel: +36 - 30 / 466 28 71

hétfő - péntek
reggel 7.30 – 8.30
egész nap
este 18.00 – 19.30

kedd - szerda - csütörtök
reggel 7.00 - 8.30
este 18.00 - 19.30

Gyakorlás
VENDÉGTANÍTÓK

Jeff Shore – Üres szemét, üres én